Prológus

- Igazából nem is értelek. Hogy nem vetted észre ezt az egészet? Tudod milyen szar érzés volt ez nekem? Hogy évekig hallgattam a szitkokat amiket egymásra mondtatok és mégsem tudtam rátok haragudni. Hogy az öcsém, a fiad utál? Évek óta tudom ezt, Mindig az én vállamon sírta ki magát. Szerinted neked miért nem mondott egy nyamvadt szót sem? Azért, mert itt hagytad mikor szüksége lett volna rád. Mert hiányoztál neki. És apa? Ott voltam mellette amikor te nem. Az én szemem előtt sírt. Azért mert szeret téged, de te ezt nem értékelted és észre sem vetted soha. Leszartad nagy ívben. Mert ő próbált tenni valamit a családért. De ő is csak eddig bírta. Tudod, már kurvára nem érdekelsz. És a szavaknak súlya van ahogy a tetteknek is. Rájöhetnél már, hogy nem vagy 18 éves. Nem a facebooknak kellene az első dolognak lenni ami eszedbe jut, hanem a családnak, nekünk, hogy VELÜNK is tölts egy kis időt. - hangsúlyoztam a velünk szót. - Mikor kicsik voltunk se voltál otthon, túléltük. Tinédzser fejjel még azt gondoltam, hogy majd megoldódik minden. Sajnos tévedtem. Hatalmasat. Felnőtt fejjel nézve a dolgokat talán csak azért nem foglalkoztam vele akkor, hogy kiélhessem magam, családban, szülőkkel nőjek fel. Azért, mert akkor nem akartam választani köztetek. Szükségem volt rátok, mert még gyerek voltam. Viszont most, hogy felnőttem nem érdekel. Itt hagylak, nem foglak keresni és ajánlom, hogy te se keress, mert úgy sem fogok válaszolni. Ezt már rég elrontottad. Sajnos nem tudsz visszamenni az időben, hogy megjavítsd a dolgokat. Ami történt, megtörtént. A sors akarta így, igaz én segíthettem volna, közbe szólhattam volna de nem tettem meg, és ez lett a vége. Az én hibám is. Ne haragudj. Ezek ellenére még az anyám vagy és bár haragszom rád, szeretlek, de már nincs visszaút. Örülök, hogy elfogadtam az ajánlatot és most már tiszta lelki ismerettel állok az új életem elé. Most már bármi jöhet, nincs előttem akadály. Mennem kell.
- Mégis hova? - csak ennyit tudott mondani.
- Hova? Te ezt kérdezed? Ezután a monológ után, amit mondtam? A semmiért papoltam neked az elmúlt évekről? Bocsánatot kérek, ÉN kérek bocsánatot tőled és semmi? Köszönöm én ebből nem kérek. Azt hittem, hogy ezután TALÁN másképp látod majd a dolgokat, de úgy tűnik, hogy nem. Szia. - mondtam, majd megragadtam az ajtókilincset, kiviharoztam és becsaptam magam után az ajtót.
- Kisasszony, gyere vissza most azonnal! Ki engedte meg hogy elköltözz? Mégis hová mész?
- Hogy itt nem maradok az biztos. Apával megbeszéltem mindent, Németországban folytatom az egyetemet. De ne aggódj nem egyedül megyek Lora is velem jön. - húztam kínos mosolyt az arcomra, majd bevágtam magam a kocsiba, felpörgettem a motort, dudáltam kettőt neki, majd elhajtottam.
Mindez 2 évvel ezelőtt történt. Amikor minden összegyűlt benne és nem bírtam tovább. Amikor lehetőséget kaptam, hogy ösztöndíjjal és legjobb barátnőmmel együtt külföldön tanulhassak tovább. Ezeket a szavakat pedig ki kellett mondanom, mert már nem bírtam tovább bent tartani és le is kellett zárnom ez az ügyet.Úgy éreztem csak így fog megnyugodni a lelkem, ha ezeket a szemére hányom. Elég volt, megtettem, kimondtam, ott hagytam. Azóta Münchenben élek és itt tanulok az egyetemen, mint masszőr. 2012 szeptemberében költöztem ide. Az idei szemeszter lesz az utolsó, amit most már gyakornokként fogok letölteni, a kérdés már csak az, hogy hol. Drága barátnőmmel, Lorával, választanunk kell még a szemeszter eleje előtt, szorít az idő is, mivel már csak mit ketten maradtunk, ugyanis még mindig a megfelelő ajánlatra várunk. Nagyon remélem, hogy hamarosan megkapjuk.
- Vanda! - kiáltott barátnőm. - Nézd meg az e-maileidet!
- Egy pillanat. - mondtam, s közben pötyögtem a jelszavamat. - Még mindig semmi.
- Ó ez reménytelen. Mi vagyunk a legbénábbak.
- Nyugi - bíztattam mosolyogva - meg lesz az.
Ekkor felálltam és kimentem a konyhába valami nasi után kutatva, amikor Lora hirtelen visítani kezdett.
- VANDA! - ordította.
- Mi az? Mi történt? - szaladtam ijedten hozzá.
- Levelet kaptunk. Nézd!
És csak ugyan az egyetemtől kaptunk egy levelet. Rögtön megnyitottam és izgatottam kezdtem el olvasni.
- Na mit ír? - kérdezte Lora, mert az izgalomtól oda sem mert nézni.
- Azt, hogy amiért nem adtunk le a jelentkezésünket sehová, sajnos minden hely elkelt.
- Ó a francba akkor most mihez kezdünk. - húzta e a száját.
- De várj, olvasom tovább. 2 gyakornokot keresnek valami foci csapathoz sürgősen. Ja igen  Borussia Dortmundhoz.. Ehh. De hülye vagyok. Ilyet nem tudni. -nevettem fel kínosan. - Szóval szükségük van 2 gyakornokra ezért az egyetem beajánlott minket. Ha jól dolgozunk biztos helyünk lesz ott. Hmm nem is rossz. - vettem fontolóra a dolgot.
- VANDA! - ordította le a fejemet.
- Mi van? - néztem rá olyan mindjárt megöllek ha még egyszer leordítod a fejemet pillantással.
- Az Dortmundba van ami ide kb 600 km! Normális vagy? Nem fogadhatjuk el.. Hogy kocsikázhatnánk napi 1200 kmt?
Nem, nem várj. Itt az írják, hogy kapunk egy lakást, szóval ott fogunk lakni.
- MI? Wííííí! - kiáltotta örömében és elkezdett ugrálni. - De ne már akkor most cuccolunk innen el?
- Ja szeptemberben.
- És mi lesz a házunkkal?
- Mi lenne? Ki adjuk bérbe?Rendbe lesz tartva és még pénzt is kapunk érte.
- Juuuj ez nagyszerű, imádom, hogy ilyen okos barátnőm van. - kezdett el ölelgetni.
- na szakadj le rólam. - mondtam neki, mire befejezte.
- Azért nekem hiányozni fog München, az egyetem, a levegő, a város, a reggeli kávézó, meg úgy minden.
- Nyugi, húgi nekem  is.