A napunk szokásos rendben telt. Volt még pár papír munka, amit el kellett végeznünk, de összességében nem volt túl sok tennivalónk. Gondolataim nagy részét az esti parti töltötte ki. Rémképek alakultak ki előttem, amitől a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Próbáltam leplezni feszültségemet, több-kevesebb sikerrel. Igazság szerint, nem tűnt fel senkinek, csak egyszerűen furának tarthattak, vagy inkább csak egy idiótának, amikor hozzám intéztek valamiféle mondókát és én nem igazán értettem miről is beszélnek. Ilyenkor Lora húzott ki a pácból és egy-egy bocsánatkéréssel elintézte helyettem a dolgokat. Nem tudtam, hogyan köszönjem meg neki, ráadásul nem is faggatott, hogy mi a fene ütött belém. Munkaidőnk leteltével hazafelé vettük az irányt. Egyből a fürdőbe siettem és hosszú forró fürdőt vettem. Közben nyugtattam magam, és rendeztem gondolataimat. Elhessegettem a lehetséges rossz dolgokat és bebeszéltem, hogy nem fog semmi történni. Ez csak egy vacsora lesz, ahol híres focistákkal együtt fogunk enni. Még hogy nem lesz semmi baj? Ezt komolyan gondoltam? Nyugalom Vanda, nyugalom. Pánikra semmi ok. Amikor a vizem kezdett elhűlni úgy gondoltam, hogy ideje lesz kiszállni. Magamra csavartam a törülközőmet, majd a szobámba lépve az órára pillantottam, ami délután 5 órát mutatott, ami azt jelentette, hogy lassan készülnöm kell. Hajamat beszárítottam, majd laza fürtöket varázsoltam bele. Ezután feltettem egy leheletnyi sminket, majd kivettem a szekrényemből azt a ruhát, amit tegnap vásároltam. A ruha felső része fehér volt és pántos, derékig szűkített, lefelé pedig kiszélesedett, a térdem fölé ért és halvány rózsaszín volt. Egy fehér magas sarkút választottam hozzá. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, felcsatoltam a karórámat, kivettem a kedvenc kis táskámat és indultam lefelé a konyhába. Alig pár perc elteltével Lora is felbukkant, szokásához hűen most is hibátlan megjelenéssel. Még utoljára ellenőriztünk mindent, majd kocsiba ültünk és elindultunk a vacsora helyszíne felé. Egy csodás étterem előtt parkoltam le, és szájtátva léptem be az épületbe. Kellemes hangulata volt az egésznek, amitől én ismét szorongva éreztem magam. Láttam, hogy már szinte mindenki megérkezett, így még nagyobb pánik kezdett eluralkodni rajtam. Ekkor felbukkant mellettünk Roland.
- Csodásan néztek ki lányok! Gyertek, köszönjetek az elnöknek, aztán pedig foglaljatok helyet valahol.
Nem szólaltunk meg csak némán követtük. Bár láttam, hogy Lora is feszült kicsit, mégsem volt annyira feltűnő, amennyire csak tehette titkolta nyugtalanságát. Pár asztal mellett haladtunk el, majd megérkeztünk a vezetőséghez. Illedelmesen köszöntünk, váltottunk velük pár szót, majd nem zavarva tovább társaságukat távoztunk. Lora elment a mosdóba, így én egyedül maradtam és próbáltam nem feltűnő lenni, mert nem volt kedvem beszédbe elegyedni senkivel. Már-már elveszettnek éreztem magam, amikor egy dörmögő hang szólalt meg mögöttem.
- Szeretnék elnézést kérni a tegnapiért. Soha sem szoktam ilyen bunkó lenni, de valamiért neked mégis sikerült ezt elérni nálam.
Megfordultam és a 11-essel találtam szembe magam. Hirtelen fel sem ismertem, mert öltönyt viselt nyakkendővel és igen csak jól nézett ki. Egy poharat nyújtott felém, amiben feltételezésem szerint pezsgő lehetett. Arcomon pír jelent meg és reménykedtem, hogy nem veszi észre, ezért elfogadtam a poharat és egy apró mosolyt engedtem felé.
- Szabad megjegyeznem, hogy csodásan mutatsz ebben a ruhában? - szólalt meg ismét, én pedig azt hittem, hogy félre nyelem az italt.
- Köszönöm. - szólaltam meg végre.
Mivel nem tudtam mit mondhatnék még, csak halkan kortyolgattam a poharamból, szememmel pedig Lorát kerestem, mert kezdtem azt hinni, hogy belefulladt a mosdóba. Ekkor akadt meg rajta tekintetem és láttam, hogy épp jobb társasága akad, mint nekem, így kénytelen voltam ragaszkodni jelenlegi helyzetemhez, bármennyire nem volt kedvem.
- Khm - köszörülte meg a torkát -, nem lenne kedved esetleg leülni?
Szemeim elkerekedtek, és ezt ő is észrevette, mert arcára nyugtalanság ült ki, gondolom, nem ezt a reakciót várta. Idegesen beszívtam alsó ajkamat, és rögtön megbántam, hogy így viselkedtem, ezért egy mosolyt erőltettem magamra, és csak bólintottam. Ekkor ő is elmosolyodott, eltűnt arcáról az előbbi bizonytalanság és elindult előttem, majd intett, hogy menjek utána. Lehajtott fejjel követtem csendben. Leültünk egy asztalhoz, és ismét rám tört azaz érzés, ami reggel kerített hatalmába. Gyomorgörccsel küszködtem, aminek pontos okát nem tudtam volna megmagyarázni. Talán utáltam a focistákat, és nem szerettem a társaságukat, de az is lehet, hogy félre ismertem őket. Csak bámultam magam elé, és észbe kaptam, hogy még is csak meg kellene szólalnom, ezért erőt vettem magamon.
- Gyakran szoktak ilyen partikat szervezni?
- Nem mondhatnám. Tudod fontos a csapatszellem, de mellette az is, hogy egészségesek és kipihentek legyünk. Általában a születésnapokat szoktuk megünnepelni közösen, az ünnepeket mindenki a családjával tölti, Esetleg, ha nyerünk, akkor tartunk még ilyen összejöveteleket. Különben is eléggé össze vagyunk hangolva és sokat vagyunk összezárva, ha érted mire gondolok. Az edzések, az edzőtáborok, a meccsek, vagy amikor utazunk, így érthető, hogy egy kicsi magánéletre mindenkinek szüksége van. Talán ez az oka annak, hogy nem tartunk nagyszabású bulikat.
Bólintottam és aprót mosolyogtam, majd belekortyoltam italomba. Igazából tudtam, hogy mivel jár egy focicsapat, hisz én is része voltam valamikor, de ezt nem szerettem volna tudtára hozni.
- Akkor remélem, nem kellesz gyakran ilyen puccos helyekre járnom. Jobb szeretem a laza sportos öltözeteket, és az igazat megvallva szívesebben nézek otthon meccset egy pizza társaságában, minthogy valami előkelő étterembe kelljen megfeszült háttal bájosan mosolyognom és mindenre helyeselve bólintanom.
Kuncogott kicsit válaszom hallatán.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem sokat lesz ilyenben részed.
Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.
- Mi hozott téged ide? - kérdezte habozás nélkül.
- Ez egy hosszú történet. - válaszoltam röviden, mert nem szerettem volna vele megosztani magyarországi életem történetét.
- De mégis, csak van valami, amiért most itt beszélgetünk. - hangjában kíváncsiság bujkált.
- Ösztöndíj.
- Ennyi az egész? - húzta fel a szemöldökét.
- Lehet.
- Milyen ösztöndíj volt az? - faggatott tovább.
Mélyet sóhajtottam, összeszedtem a gondolataimat, majd válaszoltam.
- Nos, Magyarországon laktam, ott kezdtem el az egyetemet is. Aztán kaptam egy lehetőséget a müncheni egyetemtől, miszerint hiányzik a focicsapatukba egy játékos, így elfogadtam és ide költöztem. - mondtam ki egyszerre.
A 11-es arcára meglepettség ült ki, és ekkor jöttem csak rá, hogy elárultam saját magamat is. A fenébe! Semmi baj Vanda, nyugodj meg.
- Fociösztöndíj? - kérdezett tovább.
- Igen, de azzal otthon kerültem be az egyetemre. Itt csak felfedezték tehetségemet.
- És a barátnőd is focizik?
Meglepődtem és kicsit rosszul is esett, hogy Loráról kérdez, de higgadt maradtam.
- Nem. Ő egyszerűen csak túl jól beszél németül, és messze a legjobb tanuló volt, így került ide.
- Értem. Szóval Münchenbe fociztál. Találkoztál valaha is a Bayernnel?
- Nem, személyesen soha. Nem kötött le annyira, hogy találkozzak velük. Pár meccsükre voltunk ki, de csak a látszat kedvéért. Nincs kedvenc csapatom, én csak az izgalom miatt nézem. Játszani jobban szeretem.
- Akkor majd most teszünk arról, hogy legyen kedvenc csapatod. - kacsintott rám. - Héj Aubame, haver gyere ide. - intett barátjának, a 17-esnek.
Amikor közelebb jött az asztalhoz, bosszúsan néztem rá. Valahogy nem sikerült elnyernie a tetszésemet, és ő volt a legellenszenvesebb az összes közül. Ő csak rám villantotta fogsorát és mit sem törődve velem helyet foglalt asztalunknál.
- Na, mi van, felszedted magadnak a csajt? - vetette oda haverjának.
Legszívesebben szemen köptem volna, de a körülmények nem engedték, így folytathatta a provokálásomat, amin ő láthatólag jól szórakozott. Ne engedd, hogy felbosszantson.
- Nem tudom, hogy a te bolygódon ez hogy működik, de biztosíthatlak róla, hogy nem szedett fel magának. - oktattam ki.
Mit sem törődve velem, meghúzta a vállát és rendelt valami italt. Legalább addig befogja a száját.
- Mit kérsz? - nézett rám.
- Egy pohár víz tökéletesen megfelel.
Kínos csönd állt be mióta leült az asztalunkhoz. Igazából nem is zavart annyira a dolog, mert nem is akartam beszélgetni. Viszont még is kezdett idegesítő lenni, ahogy farkas szemet kellett néhány másodpercig néznem vele. Igazából, nem sok mindent szűrhetett le belőle, mert csak dühöt és megvetést sugároztam felé. A 11-es gyorsan kapkodta köztünk a fejét, mint aki kész arra, hogy bármelyik pillanatba lefogja barátját, ha esetleg rám támadna.
- Itt vannak az italok. - szólt közbe a pincér. így sikerült megtörnie a feszült hangulatot.
- Héj haver, miért kellett neki ide jönnie? - kérdezte a 11-est, mintha én ott sem lennék.
A 11-es rám pillantott, majd válaszolt a kérdésre.
- Egyedül volt, a barátnőjét nem láttam sehol, ahogy téged sem, így gondoltam ránk férne a társaság.
A 17-es nevetésben tört ki. Sejthettem volna, hogy nem azért jött oda hozzám, mert bocsánatot akar kérni. Tipikus focista. Barmok mind. És én egy pillanatra elhittem, hogy különleges vagyok. Amikor meghallottam a szavakat felálltam.
- Ne haragudjatok, mindjárt visszajövök. - mondtam olyan nyálasan, ahogy csak tudtam, és a mosdó felé vettem az irányt.
Nem voltam bent sokáig ám sikerült lenyugtatnom magam, kicsit lehűtöttem az arcom, és visszasétáltam az asztalhoz. Megdöbbenve láttam, hogy már csak a 11-es foglal helyet.
- Hová tűnt a barátod? - kérdeztem.
A táncparkett rész felé biccentett. Felnevettem mikor megláttam az említett személyt, majd elégedetten helyet foglaltam az asztalnál.
- Mégis mi baja velem? - csúszott ki a számon.
- Nem tudom, talán nem vagy neki szimpatikus.
- Hát akkor az érzés kölcsönös.
- Figyelj, ő alapjában nem ilyen. Nem tudom mi üthetett belé, de ha szeretnéd, rákérdezek.
Zöld szemei megértést sugároztak, ahogy rám nézett, és akaratlanul is elmosolyodtam.
- Hagyd csak. Igazából, csak egy bocsánatkérést vártam volna, ahogy te is tetted. Ne haragudj, de elég forrófejű tudok lenni.
Megkönnyebbült és elégedett arcot vágott.
- Nem haragszom. Figyelj, mit szólnál, ha mondjuk, vasárnap együtt ebédelnénk? - tette fel a kérdést habozás nélkül.
Állam leesett, de próbáltam visszatartani mennyire meglepődtem, és hogy mennyire örülök a meghívásnak. Gyorsan ittam egy kortyot a vízből.
- Benne vagyok. - mosolyodtam el.
- Örülök.
Semmit nem mondott se a helyről, se az időről. A telefonszámomat se tudja, sőt a címemet se. Komolyan kezdtem bepánikolni, hogy vajon komolyan gondolja-e ezt az egészet.
- Nem szeretnél táncolni? - nyújtotta felém a kezét.
Kicsit haboztam, de végül igent mondtam. Pechemre pont megszólalt Britney Spears egyik száma, ami nem volt túl lassú, de pont elég volt ahhoz, hogy a 11-es megfogja a derekamat, hogy közelebb húzzon magához. Tiltakozásra nem volt okom, így inkább csak élveztem a dalt és táncoltam vele. Karjai erősen tartottak és szemeink találkoztak, amire mindketten elmosolyodtunk. Néhány másodperc múlva már csak azt vettem észre, hogy megforgat azután pedig fejem a mellkasán pihen, és úgy mozgunk tovább a ritmusra. Amikor pedig Britney a 'hold you tight'-ot énekelte, még jobban magához szorított. Hihetetlen érzés volt. Azt hittem, hogy ez az egész vacsora egy rémálom lesz, de kétség kívül ez a pár perc volt az est csúcspontja számomra. Kicsit lebiggyesztettem számat, amikor vége lett a dalnak, mert így már nem volt értelme annak, hogy magához szorítson. A DJ vagy fene se tudja ki, bejelentette, hogy most karaoke következik, és aki szeretne, csak nyugodtan menjen oda. A fiúk nem voltak szégyenlősek és akármennyire is rossz hangjuk volt, odamentek és elénekelték kedvenc dalukat. Én oldalt álltam a fal mellett és jót nevettem egy-egy fals hang hallatán. Ekkor Lora lépett mellém és éreztem, ahogy a másik oldalamon kezemet elengedi valaki. Te jó ég! Nekem fel sem tűnt, hogy eddig valaki fogta a kezem. Pontosabban a 11-es. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de mióta lejöttünk a táncparkettről végig fogta.
- Vanda. Te nem szeretnél énekelni? - nézett rám barátnőm.
- Nem dehogy.
- Ó dehogy is nem. - ellenezte. - Gyere velem.
Megragadta a csuklóm és áthúzott magával a tömegen. Aggódva pillantottam hátra páromra, akit így faképnél hagytam. Gyorsan egy 'bocsit' formáltam a számmal, és reméltem, hogy megértette.
- Na, drága barátnőm mit szeretnél énekelni? Valami lassút vagy inkább gyorsat?
Szememmel átfutottam a választható dalok listáját, amikor megakadt a szemem Katy Perry dalán. Felmentem a színpadra, kezembe fogtam a mikrofont, a zene elindult én pedig elkezdtem. Szerettem ezt a számot, és énekeltem is már párszor. Rejtett tehetség, és ezt próbáltam otthon hagyni, de egy campusi bulin Münchenbe is rázendítettem egy dalra, így onnantól kezdve mindig énekelnem kellett egy-egy alkalommal. A dal közbe mindenki táncolt, még az elnök úr lábára is rátalált az ütem. Az utolsó refrént pedig már velem énekelték. Amikor vége lett mindenki hatalmas tapsban tört ki és kérték, hogy énekeljek még egyet. Az ő kedvükért elénekeltem Jessie J-től a Dominót, ami ugyan csak kedvenceim közé tartozott, és közönségemnek ismét tetszett. Azt hiszem ez a két szám indította be igazán a bulit, mert miután lejöttem a színpadról a DJ visszavette kezébe az irányítást és egymás után pörögtek a jobbnál-jobb zenék. Barátnőm azonnal megragadta a karomat és magával rántott a táncoló tömeg közé. Feltűnt, hogy mellette van az a fiú, aki tegnap adta neki oda a mezét.
- Nagyot énekeltél, mint mindig! - kiáltotta a fülembe Lora.
- Köszi. Te meg már megint pasizol? - vetettem oda neki, majd meglöktem a csípőmmel.
Csak nevetett és visszalökött, mire én is felnevettem. Nem is törődve táncoltunk a focistákkal hemzsegő helyen. Egyszer két kéz csúszott a derekamra, amitől akaratlanul is halkan felsikítottam.
- Ne olyan hangosan. - puszilt a nyakamba, miközben megnyugtatott.
A 11-es. Ismét ő volt az. Azt hittem, hogy lelépett, mert faképnél hagytam, viszont ajkai érintése a nyakamon libabőrössé tettek.
- Őrületesen énekeltél. - mondta, s kezével ringatta csípőmet, majd szembe fordított magával.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- Akkor még áll a vasárnapi randi? - kérdezte boci szemekkel.
- Persze.
Négyesben táncoltunk tovább, egészen addig, amíg nem landolt a ruhámon egy adag kóla.
- Idióta. - ordítottam rá.
- Nem akartam. - kapott a szájához. - Komolyan tényleg véletlen volt. - mondta kapkodva a 17-es. - Hadd segítsek.
- Kösz már eleget segítettél. Mégis mi ütött beléd? Miért utálsz ennyire? Lora megyünk!
Meg sem várva barátnőm válaszát megragadtam a kezét és elindultunk a kocsim felé. Idegesen kerestem ki a kulcsot a táskámba, majd felpörgettem a motort és már indultam is hazafelé. Iszonyú ideges voltam a 17-esre. Azt hittem, hogy van annyi esze és felbírja fogni, hogy esetleg a haverjának tetszem és akar valamit tőlem, ezért nem avatkozik bele. Mégis mit vártam? Csak egy fafejű focista ő is.
- Soha többé nem megyek focistákkal bulizni. Soha! - jelentettem ki, egyértelművé téve ezzel Lora számára is a tényt, miszerint ő sem fog menni sehová.
Lora lebiggyesztette a száját és próbált megnyugtatni, de hajthatatlan voltam. Hazaérve levettem a ruhámat, beáztattam, beálltam a zuhany alá és szabadjára engedtem a dühtől felgyülemlett könnyeimet. Miért kell mindig elcsesznie valakinek az életemet, akkor, amikor már jól alakulna? Lehet, hogy csak én reagálom túl? Nem érdekel. Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le aludni, amik nem igazán hagytak álmomban se pihenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése