Kedves olvasóim! Örömmel látom, hogy közösségünk egyre gyarapszik és már 35en olvassátok eme kis blogot! :) Nos, hálán jeléül itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog! Kommenteljetek, pipáljatok, iratkozzatok fel! Puszillak titeket: Lia
Délután Lorával sétálni mentünk felfedeztünk egy-két érdekes helyet a közelben, és ő is megmutatott néhány boltot, kávézót és egyebeket, amik szükségesek lehetnek az elkövetkező napokban. Egy pékség pontosan 5 percre van a házunktól gyalog, így reggelente nem lesz nehéz beszereznem a hozzávalókat. Séta közben ráakadtunk egy parkra, ami alkalmas volt, hogy bármikor kijöhessek futni, így figyelmesen rögzítettem minden információt róla. Helyet foglaltunk egy padon, kicsit elidőztünk, majd mikor a nap épp lemenőben volt, úgy döntöttünk hazaindulunk.
Reggel szokásos rituálémhoz hűen felöltöztem, pékségbe mentem, reggelit készítettem, felébresztettem Lorát, megvártam, míg elkészül, majd elindultunk munkahelyünk felé. A mai nap ígérkezett a legérdekesebbnek, hisz először fogunk találkozni a csapattagokkal, ezért picit idegesebb voltam, mint általában, de próbáltam leplezni ezt az érzésemet, mert ha a sznob focisták meglátnák rajtam, tuti belém kötnének. Félre értés ne essék, azért hívom őket sznoboknak, mert TUDOM, hogy milyenek. Minden focista egyforma. Én is az voltam, csak hogy a fiúk azok teljesen mások. Mindig jobbnak hiszik magukat a lányoknál, mert mi soha sem lehetünk elég jók nekik, legyen szó bármiről. Lehetséges, hogy ezért nem volt még kapcsolatom se, vagyis inkább túl magas a mércém, és mivel focistákkal nőttem fel, ők igazi példák arra, hogy milyen férfit nem szeretnék magam mellé sohasem. Lehet, hogy igazából csak félek az egésztől? Körülbelül két egy éjszakás kalandom volt az egyetem alatt, annak is már vagy két éve. Csessze meg! De szar vagyok! Ahh. Szóval nem ez volt, amivel foglalkozni szerettem volna ebben a pillanatban, mégis ezek a gondolatok töltötték ki agyam nagy részét. Mire észbe kaptam, már a parkolóban álltam. Leállítottam a motort, összeszedtem gondolataimat, majd kivettem a táskámat és az épület felé vettük az irányt. Belépőkártyánk felmutatása után elfoglaltuk helyünket az irodánkban. Átöltöztünk a pénteken kapott melegítőinkbe, igaz, Lora nem igazán szereti, mert ő amolyan csajos csaj. Én megszoktam, mert a focicsapatnál is mindig ilyen volt. Igaz, ez már kicsit modernebb, mert legalább a nadrág szára szűkített és nem olyan hatalmas, mint egy bohóc nadrág. Az idő szörnyen gyorsan telt, és egyre közeledett az, amikor be kellett mutatkoznunk az egész csapatnak. És nem csak nekik, hanem a vezetőknek is. Nos, ha csak az öreg vezetőkről, meg egyéb fejesekről lett volna szó, nem liftezett volna a gyomrom, de ott voltak azok a fránya focisták is. Már annyira ideges voltam, hogy fel-alá járkáltam az irodában. Barátnőm jót nevetett rajtam, mert velem ellentétben ő mindig is jól kezelte a fiúkat. Nekem sem volt velük különösebb problémám, de jelenleg igen, mert már két éve.. Szóval érhető a dolog. 9 óra előtt 10 perccel kopogtak az ajtón, Roland volt az, ami azt jelentette, hogy mennünk kell. Köszönés után rá is tért a lényegre,
- Nos, hölgyeim, mindenki a pályán vár titeket, ami nagy szó, mert az elnök úr nem mindig tartózkodik itt, ha gyakornokokat mutatunk be, de annyira tetszett neki az egyetem ajánlása, hogy úgy döntött maga is szemügyre vesz titeket. Gyertek utánam! - adta ki a parancsot, mire nagyot nyeltem és kicsit nehezen, de elindultam utána.
Hosszúnak tűnt a pálya felé vezető út, de addig korrigáltam a légzésemet, feltettem egy mosolyt és csak arra összpontosítottam, hogy itt mindenkit le kell nyűgöznöm.
- Kedves elnök úr, dolgozók, fiúk! - kezdte Roland. - Hadd mutassam be nektek új gyakornokainkat, Vanda Smidtet és Lora Feketét.
- Üdv mindenkinek. - mondtuk szinte egyszerre Lorával.
- Lányok, lányok, lányok! - köszönt az elnök úr. - A nevem Reinhard Rauball. Örülök, hogy megismerhettelek titeket. El sem hiszitek mennyire vártam már ezt a pillanatot. Remélem, hogy a munkátok is annyira jó, mint amilyen szépek vagytok. - nevetett, mégis komolyan gondolta.
Ezután a vezetőedző lépett hozzánk, ő is elmondta a mondanivalóját, majd a csapatorvos, aki biztosított, hogy ha bármi gondunk akad, ő a segítségünkre lesz. Beszélgettünk még velük pár percet, majd illedelmesen távoztak, ahogy azt szokás ilyenkor. Ezután a csapattagok következtek. Mindenki bemutatkozott, én pedig próbáltam memorizálni az arcokat és a neveket, több-kevesebb sikerrel. Kicsit feszengve éreztem magam, de ez kezdett tova szállni, amikor az utolsó ember is elmondta a nevét, és úgy tűnt végre távozhatunk. Ám, ez koránt sem így történt. Fura volt, amikor kettő eltűnt rögtön azután, hogy bemutatkoztak, és erre pontosan abban a pillanatban kaptam választ, amikor egy locsolócsőből spriccelt rám a hideg víz, ami teljesen eláztatta a ruhámat, a hajamat, és a sminkem is lefolyt.
- Ezt fogadjátok, afféle beavató szertartásnak. - mondta az egyik, akin a 17es számot véltem felfedezni, kezében a csővel. Jót nevetett rajtunk és cinkostársába, a 11esbe karolt, akivel tovább szórakoztak rajtunk. A csapat többi tagjának is tetszett ez a kis móka, és amikor már majdnem szétpukkantan a méregtől egyszer csak nevetni kezdtem.
- Kösz fiúk, az biztos, hogy hasonlóban még soha sem volt részem. Viszont, lenne hozzátok egy kérdésem? Mégis mi a francot fogok magamra venni most? - meresztettem rájuk mérgesen a szememet, de rögtön megenyhültem, amikor láttam, hogy barátnőm is hasonlókép szól hozzájuk.
- Igen, én is szeretném tudni, és ha nem találtok rá 10 másodpercen belül megoldást felmegyek így vizesen az elnök úrhoz és gondoskodok róla, hogy ti is valami hasonló büntetésben részesüljetek.
- Nos, cicáim, ez nem lesz nehéz dolog - szólt a 17es -, gondoskodunk mi a ruhátokról. Szerint már itt is levehetnétek magatokról, aztán ha megszáradnak visszavehetitek.
- Kurva vicces vagy! - vágtam neki oda, most már szememet forgatva, és barátnők kíséretében megindultam a bejárat felé, azzal a szándékkal, hogy beállítok így az elnök úr elé, ám ekkor egy kéz megragadta a karomat
- Várj nyuszika! - szólalt meg. - Segíthetek neked száraz ruhát keresni.
Ezekre a szavak még ingerültebb lettem, de megfordultam és próbáltam keményen visszavágni. Ekkor találkozott a tekintetem a 11essel, aki kezében nem rég még a locsolócső volt, és teljesen eláztatott vele, most mégis úgy éreztem, nem tudnék haragudni rá. Szemei őszinteséget és kedvességet sugároztak, aztán, hogy kicsit megerősítsen szándékában, még egy biztató mosolyt is mutatott felém, amitől azt hittem menten elájulok. De nem! Nem tehetek ilyet, hisz ő is egy focista és leszarom, hogy milyen gyönyörű szempár néz most rám, és milyen sármos mosolya van.
- Ó igen? Hát akkor örülnék, ha minél előbb kerítenél valami ruhát, mert kezdek fázni a jég hideg víztől.
- Reméltem, hogy ezt mondod. - kacsintott rám.
- Héj Aubame, gyere már haver! A minimum az, hogy adunk nekik valami száraz ruhát.
- Felejtsd el! Amíg nem vetkőznek le itt előttem, tőlem aztán nem kapnak ruhát.
Bunkó! - gondoltam magamba, de gondolataimnak Lora hamarabb hangot adott, és még a nyelvét is kiöltötte rá.
- Fantasztikus! - sóhajtottam fel.
- Majd én segítek! - kiáltott hátulról valaki, majd már szaladt is segíteni.
Elindultunk befelé, a két focista után. Még mindig nagyon mérges voltam, pedig azt hittem, ez az érzés elszállt, de ez az Aubame, vagy akárhogy is hívják, eléggé kihozott a sodromból. Nemsokára az öltözőhöz értünk. A fiúk kis idő után a kezünkbe nyomtak egy mezt és egy hozzá tartozó nadrágot.
- Hölgyeim, a ruháik. - mondta a 11es.
- Fantasztikus! - kiáltottam fel. - És szerinted, ez jó is lesz rám? - kérdeztem dühösen.
Felnevetett reakciómra.
- Ha nem akarod felvenni, akkor nyugodtan maradj a vizes ruhádba, engem nem érdekel. Örülhetnél, hogy vettem a fáradtságot és kerestem valamit. - szemei csak úgy szikráztak, és nyoma sem volt a pár perccel korábbi kedves tekintetnek.
- Jó, felveszem ezt. - forgattam meg szemeim, majd az irodám felé vettem az irányt.
Lora is hasonlóképp cselekedett, és jó faképnél hagytuk őket.
- Azért egy köszönöm vagy valami? - szólt utánunk a 11es.
- Kösz szépen! - vágtam vissza, majd becsaptam magam után az ajtót. - Bunkó focisták! - csattantam fel.
- Ne is mondd, de én egész jól szórakoztam - nevetett fel. - Mellesleg, láttam, hogy néztél rá.
- Kire? - kérdeztem vissza rögtön.
- Ne butáskodj már. A 11esre.
- Persze, megvetéssel, utálattal és gyűlölettel, mert kb ennyit érdemel.
- Aha. Tudod kinek mondd ezt.
- Neked mondom, de ha nem akarod, nem hiszed el. Pedig tudhatnád, hogy az összes beképzelt focistát utálom.
- Te tudod.
- Van nálad hajszárító?
- Tudod, hogy minden akad a táskámban.
- Akkor én kezdek el előbb készülni, mert neked sokáig tart. - ezzel kikaptam a kezéből a táskáját, és elmentem rendbe tenni magam.
Miután sikerült valamennyire megszárítanom a hajam, és levakartam magamról az elfolyt sminket, felvettem a kapott ruhadarabokat. Illetve, csak a mezt húztam magamra, de előtte megnéztem, hogy milyen név szerepel a 11es felirat felett. Reus. Ez állt rajta. Talán még a keresztnevére is emlékszem. Igen! Megvan! Marco, Marco Reus. Azt hiszem ezt a nevet alaposan a fejembe vésem. Ezután magamra vettem azt a nadrágot, amibe jöttem, mert a kapott nem volt megfelelő méretű, így akármit is csináltam vele, mindig leesett rólam.
Fél óra múlva újra szárazan léptem ki a tükör elől, a ruháimat pedig kiterítettem a székre száradni.
- Csodásan nézel ki. - nevetett rám barátnőm.
- Gondolom, de remélem rajtad sem fog jobban állni. Mutasd csak, ki volt az a másik segítőkész, aki ruhát adott neked. Aha, ő a 37es, avagy Durm. Az biztos, hogy én a számok alapján fogom őket hívni, kivéve ezt a Durm gyereket, egész kedvesnek látszott. - jegyeztem meg barátnőmnek, majd visszaadtam neki a ruhadarabot és távozott átöltözni.
Reus, Reus, Reus. Az a fránya 11es. Csak az ő neve visszahangzott a fejemben. Gondolataimat teljesen összezavarta, mióta igéző szemeivel és szexi mosolyával rám nézett. Próbáltam kiverni a fejemből, de valamiért nem sikerült, és ezen a csend csak tovább rontott. Imádkoztam, hogy Lora minél hamarabb végezzen, és elterelje a gondolataimat. Hamarosan tényleg másfelé terelődtek, mert kopogás hallatszott az ajtón. Roland lépett be rajta, és közölte, hogy a vezetőedző már a pályán vár minket, ugyanis bármikor szükség lehet ránk. Távozása után, rögtön szóltam Lorának, hogy csipkedje magát, így 10 perccel később, már kint voltunk az irodánkból. A fiúkon már semmi sem látszott az egy órával ezelőtti jókedvből, helyette a kemény edzés izzadtság gyöngyei folytak végig az arcukon. Tekintetem egyből a 11est kereste, aminek okát nem értettem, hisz csak egy focista, akit alig egy órája ismerek, mégis mindenhol őt kutatom, és a gondolataim is csak körülötte forognak. Idegesítő ezzel a tudattal itt állni, mellesleg Lora is észrevette, hogy kicsit másképp néztem rá. Illetve, nem, csak kicsit megbabonázott a barnás zöld szemeivel. A fenébe! Vanda! Fejezd már be! Még csak nem is ismered. Igen, nem érdekel. Huh. Mire sikerült elhessegetni ezeket a képeket a fejemből a fiúk már az utolsó levezető köreiket futották.
- Héj Vanda! - szólított meg barátnőm. - Ott valaki mintha görcsöt kapott volna. - mutogatott a pálya felé.
- Te jó ég! Tényleg. Mész vagy menjek? - fordultam felé.
- Megyek én, te pedig hozd ki az egyik gélt. - majd azzal el is szaladt.
Befelé vettem az irányt, majd a megfelelő gél megtalálása után szaladtam is Lorához a pályára. Minő meglepő dolog volt, hogy pont a 17es kapott görcsöt.
- Remélem, hogy ezt a hideg vízért kaptad. - nevettem gúnyosan.
- Én meg remélem, hogy nem baszod el még jobban. - vágott vissza.
- Már megbocsáss, az a dolgom, hogy ne basszam el a dolgokat, különben hogy lehetnék itt? Mellesleg, azért pikkelsz rám, mert nem vettem le előtted a ruhámat? Tudod, elég szar kezdés, főleg úgy, hogy együtt kel dolgoznunk.
- Hagyd csak, ő ilyen. És szerintem bejössz neki, azért csinálja. - nevetett fel a hátam mögött a 11es, mert a hangját már messziről felismertem.
Mosolyra húztam a számat.
- Szóval bejövök neked? - néztem a 17esre, akit épp Lora masszírozott.
- Chh, biztos nem.
- Aha, értem. - nevettem kínosan. - Lora kész vagy már?
- Ja, jobb lenne, ha sietnétek, mert páran rátok várnak bent. - szólt ismét a 11es.
- Igen kész vagyok. Menjünk.
Az irodánk elé érve tényleg vártak ránk. Talán négyen vagy öten, akikkel bő másfél óra alatt végeztünk is. Ezután várt még ránk némi papírmunka, amit még nem sikerült befejeznünk, úgy hogy körülbelül fél 4-re végeztünk. 5 óra volt mire hazaértünk, meg közben vásároltunk is Lorával néhány új ruhát, csak hogy frissítsük kollekciónkat. Vacsorára a tegnapi ebédből melegítettem, mert nem volt erőm főzni. Már a szobámban voltam, amikor a telefonom csörgésére lettem figyelmes.- Igen? - szóltam bele.
- Vanda, Roland vagyok. Elfelejtettem szólni, hogy holnap este csapat vacsora lesz, és az elnök úr szeretné, ha ti is megjelennétek, ami szintén érdekes, mert csak a csapattagokat szokta meghívni.
- Csodás! Hány órától lesz?
- Este 7! A címet majd holnap megadom. Jó éjszakát!
- Neked is, szia!
A beszélgetés után bekopogtam Lorához, és közöltem vele a holnap esti programot.
- Vanda! Nekem nincs mit felvennem. Öltözz! Megyünk vásárolni!
- Ezt komolyan gondoltad? Ma vettünk új ruhákat.
- Nem az nem olyan, Na, mire vársz, tapsra?
- Jó megyek.
Este tíz közül érhettünk haza, mire megtaláltuk a tökéletes ruhát holnap estére. Meg kell hagyni, úgy indultam neki, hogy nem veszek semmit, aztán rájöttem, hogy nekem sincs alkalomhoz illő ruhám, így muszáj voltam venni egyet. Eléggé fárasztó volt a mai nap, így zuhanyzás után egyből bedőltem az ágyba és álomba merültem.
Szia!!
VálaszTörlésBar meg csak 2 resz van fenn de mar most nagyon tetszik😄 hajra remelem gyorsan lesz kövi!!
Petra