Chapter Four /Vanda/

Drága olvasóim! Itt lenne a negyedik rész, de mielőtt ezt beharangoznám, szeretném köszönteni új társírómat, Virágot!  Szeretnék neki, és hát magunknak is sok sikert kívánni, remélem, hogy közös erővel tudjuk majd vezetni a blogot, és a ti tetszéseteket is elnyeri. Jó olvasgatást kívánok mindenkinek, pipáljatok, kommenteljetek, és iratkozzatok fel, ha tetszett! :) Ölel, Lia

A 17-est különösen kerültem, pedig minden nap megpróbált beszélni velem, és ahányszor megtette, annyiszor hagytam faképnél. Nem voltam kíváncsi a magyarázatára, eléggé elásta már magát a szememben, kialakult róla egy vélemény a fejemben, ami nehezen változtatható meg, így a sikertelen próbálkozásainak meg pláne semmi értelme. Az, hogy leöntötte kólával a vadiúj ruhámat még nagyobb fekete pont az elbírálásomban. Mivel ő a legjobb barátja a 11-esnek, a hetem már-már fájdalmasan lassan telt, mert szinte semmilyen kapcsolatunk nem volt. Nem azért, mert én vagy ő nem akarta, hanem mert ahányszor megpróbáltunk beszélgetni, mindig félbeszakította valami vagy valaki. Szerdán meguntam az egészet, így közöltem vele, hogy mivel nincs egy szabad percem se, majd beszélünk vasárnap. Nem igazán tudtam, hogy most ez így jó vagy sem, minden esetre hagytam, és nem foglalkoztam vele. Azért, pánikolásom ellenére telefonszámot cseréltünk, ha akarjuk elérjük a másikat. A kedd esti buliról sem sikerült beszélnünk, pedig igazán szerettem volna tudni, hogy mi történt kettőnk között.  A napjaimat lekötötte a sérült játékosok ápolása, a zh-k megírása, valamint volt egy vizsgám is pénteken. Ennek értelmében nem mentem be dolgozni, csütörtökön is délben elengedtek minket Lorával, hogy visszautazhassunk Münchenbe. Délután fél 6-kor estünk be müncheni lakásunkba, ahol a bérlőnk fogadott minket. Illetve ketten voltak, látásból ismertem őket, egyetemisták, talán egy évvel járnak alattunk. Természetesen felhívtuk őket, hogy fogunk jönni, így elkészítették nekünk a szobáinkat. Kicsit átrendezték, mióta mi elköltöztünk, pedig az még csak két hete volt. Fura, hogy ez még csak az első hét az egyetemen, és mi máris vizsgázunk. Igazából az egyetemi tanítás már augusztus közepén elkezdődött, de mi végzősök, megkaptuk a teljes augusztust felkészülésnek. A két lány vacsorával várt bennünket, ami ismét fura volt, mert abban a konyhában főztek, amiben anno én is. Talán, ez lehetett az oka annak, hogy kicsit rossz íze volt az ananászos csirkének. Nem azért, mert rosszul főznek, hanem, mert hiányzik ez a hely, a barátaink, az egyetem, a monoton mindennapok. A hiány rögtön hatalmába kerített, és miután sikerült befejeznem a vacsorámat, amiből alig ettem, kimentem az udvarra. Szaporán vettem a levegőt, majd próbáltam szabályozni, miközben az eget kémleltem. Nem tudom mióta ülhettem kint amikor kinyílott mögöttem az ajtó, és Lora telepedett le mellém.
- Tudom, nekem is hiányzik. De, ettől még nem kellene a bentiekre ráijesztened, komolyan. Rossz rád nézni. Mindig te vagy az, aki engem nyugtat most meg, pont te, a mindig főnök, mindent túlélő beleroskadsz abba, hogy hiányérzeted van? Szerintem, most legalább van életünk azontúl is, hogy bejárunk az egyetemre. És.. vannak lehetőségeink...
Itt elakadt, nem tudta tovább folytatni, és értettem, hogy mire gondol. Eleinte, nem akartam hinni a fülemnek, de rögtön tudtam, hogy barátnőm, talán kevésbé elfogult, és valami motoszkál benne.
- Ki vele! - vetettem oda neki vigyorogva. - Miről van szó?
- Nem is tudom. Szeretem Münchent, de most Dortmund jobban tetszik, és talán már nem is tudnám ott hagyni. Valami odaköt....
Sejtelmesen beszélt, de nem kérdeztem rá mi az oka. Ha akarja elmondja. Hirtelen egy hang ütötte meg a fülünket.
- Azt hiszem, ennem kéne abból a csirkéből - pattantam fel nevetve, és bementünk a házba.
Elnézést kértem a két lánytól, aztán jókedvűen szedtem magamnak a vacsorából. Miután végeztem vele, rájöttem, hogy tényleg finom, majd felmentem az ideiglenes szobámba, kezembe vettem a tételeimet és még utoljára átnéztem őket. Holnap nehéz nap vár rám, ráadásul a vezetés is kimerített, ezért úgy döntöttem, hogy a legjobb dolog az lesz ha elalszom.
  Péntek este hullafáradtan estünk be az ágyba. A vizsga totál leszívta az agyunkat, plusz még vissza kellet kocsikáznunk Dortmundba, mivel holnap a Bayer Leverkusen ellen játszanak hazai pályán, így mi is ott leszünk, az első hivatalos meccsünkön. Egyébként a vizsgánk jól sikerült, csak az egész napos várakozás és stressz eléggé leszívott bennünket. És ez még csak rátett egy lapáttal arra, hogy holnap hivatalosan is életbevágóan fontosak leszünk, bármikor alkalmazhatnak minket a pályán. gy hullafáradtan pedig elegem volt már az egész hetes hajtásból, főzni semmi kedvem se volt, így rendeltem két pizzát. Miután elfogyasztottuk 'egészséges' vacsoránkat, nyugovóra hajtottam a fejem.
Délelőtt bementünk a központba, de talán egy órát töltöttünk ott, mivel már edzés nem volt. Délutánt 5-kor indultunk a csapatbusszal, persze mi, a stáb külön utaztunk. A játékosok átöltöztek, majd kimentek melegíteni a pályára. A szurkolók hangos tapssal fogadták őket. Hirtelen hatalmába kerített egy régi érzés, és kicsit frusztrált a dolog. Emlékszem milyen jó érzés volt, amikor az emberek a nevemet skandálták, vagy amikor gólt szereztem a csapatomnak. És amikor hazai pályán játszol, a szurkolóid még több energiát adnak neked, így tudod, még jobban kell teljesítened, mert nem szeretnél csalódást okozni nekik. Mosolyogva figyeltem, ahogy passzolgatnak, futnak és ugrálnak jobbra-balra. A hangulat kezdett egyre jobb lenni, ahogy a szurkolók kezdtek többen lenni. Közben megérkezett a Leverkusen csapata is, akiket gyér taps fogadott. Ők is hasonlóképp tettek mint a fiúk, de közel sem láttam rajtuk akkora lelkesedést. Valószínű, hogy nem otthon játszanak, ezért kicsit feszültebbek. Nemsokára elfoglaltuk helyünket a kispadon, a bíró pedig elindította a mérkőzést. Az első félidő 22-ik percében jártunk, amikor a Leverkusen támadást vezetett ellenünk. Ügyesen vezették a labdát, épp Hummelst próbálták kijátszani, ami sajnos sikerült, és Kruse személyében megszerezték a vezetést. Fiaink kicsit elszomorodtak, és én is felpattantam helyemről, mert nem bírtam az izgalmat. Velem szembe Klopp, a vezetőedző nyugodtan tűnt, mosolyogva pásztázta a meccset. Az első félidő végére sem változott az eredmény, így egy gólos előnnyel az ellenfél kezdhette jobban a második félidőt. Csapatunk tagjai lelkesebben kezdték a második félidőt, és uralták is a meccset, a labda sokkal többet volt náluk, amit a labdabirtoklás aránya is jól mutatott. A 67-ik percben pedig megszületett az egyenlítő gól, a 17-es fejelte a kapuba. Ekkor már Lora is felugrott a padról, pedig ő egyáltalán nem rajongó típus. A 72-ik percben a 11-es esett nagyot, és egyből jelezte, hogy gond van, így nekünk Lorával menni kellett az orvosi stábbal együtt. Hála az égnek csak görcsöt kapott, de jelezte, hogy nem tudja folytatni a meccset így lecserélték a 20-asra. A 88-ik percben a 9-es találta a kapuba, megszerezve ezzel a vezetést, végül a 3 perces hosszabbítást leteltével a bíró lefújta a meccset, mi pedig megkönnyebbülve lélegeztünk fel. A szurkolók lelkesen ünnepelték a csapatot, és mi is gratuláltunk nekik. Amikor már indultunk a buszhoz, elkaptam a 11-est.
- Héj, jól vagy? - kérdeztem.
- Aha, minden oké - jött a válasz, és mosolyra húzta a száját, amitől én is megkönnyebbültem.
Este 9-re értünk haza, Lorával pedig egyszerre kezdtünk rá mondandónkra.
- Sohasem voltam még ilyen meccsen. Te jó ég! - kiáltotta Lora
- Megmondom őszintén, akkor sem izgultam ennyire, mikor én játszottam - feleltem.
Jókedvűen nevettünk fel mindketten, és megbeszéltük, hogy igen csak jó helyre kerültünk.
Reggel álmosan keltem ki az ágyból, és miután elfogyasztottam reggeli kávémat, tudatosult bennem, hogy ma randim lesz a 11-sel. Szemeim egyből kipattantak és gyomorgörccsel szenvedtem. Idegesen kapkodtam mindent, a hangzavarra pedig Lora sietett a konyhába.
- Azt hittem a házat lopják - jegyezte meg fejcsóválva.
- Csak ideges vagyok - válaszoltam cinikusan.
- Miért? - nézett rám idegesen.
- Randim lesz.
Arca egyből megenyhült és egy akkora mosoly ült ki rá, hogy egy Colgate reklámban is megállta volna a helyét. Csak lesütöttem a szemem, és elfordultam tovább kutatva valami után a hűtőben, amikor Lora megragadta a kezem és magával húzott az emeletre, azzal a szándékkal, hogy ő majd elkészít. Közben kaptam egy sms-t, amit zakatoló szívvel nyitottam meg és gyorsan pötyögtem le a címünket. Rápillantottam az órára, és megpróbáltam sietősebbre venni a dolgot.
- A francba is Lora, el fogok késni! - kiáltottam barátnőmre.
- Dehogy fogsz! Mindjárt kész vagy.
Dühösen dőltem vissza a székemben, szememet becsuktam, közben pedig nyugtattam magam, hogy minden rendben lesz. Olyan rég voltam már randin, hogy egyszerűen annyira jól akartam kinézni, hogy mindent elrontottam volna. Hálát is adtam az égnek, amiért itt van velem a világ legjobb barátnője és segít rajtam, nehogy kudarcba fulladjon minden. Egy óra múlva úgy néztem ki, mintha kicseréltek volna. Szőke hajam göndör fürtökben omlott a vállamra, kék szememet pedig kihangsúlyozta a leheletnyi smink. Nem szerettem volna nagyon kiöltözni, ezért ezt közöltem Lorával, mielőtt választott volna. Végül egy fekete, szűkített farmer szoknyát választott, fehér, pántos felsővel és citromsárga blézerrel. Kiegészítőként felvettem kedvenc nyakláncomat, és fehér fülbevalómat. Fekete magas sarkút választottam öltözékemhez, végül még egy fehér kis táskát, amibe belesüllyesztettem a mobilom, fésűt, sminket és minden lehetséges dolgot, amire szükségem lehet. A 11-es pontban délben parkolt le házunk előtt, és illedelmesen csöngetett. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, közben Lora egy afféle 'minden rendben lesz' pillantást intézett felém, és gyorsan dobogó szívvel elindultam az ajtó felé. Amikor kinyitottam ott állt ő, fekete zakóban, szűkített fekete farmerben, és a világ legszebb és legellenállhatatlanabb mosolyát viselte kiegészítőként..